Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház, III. Belgyógyászat, Budapest,1 Szakorvosi Rendelőintézet, Belgyógyászat-Diabetológia, Szigetszentmiklós2
Az 1-es típusú diabetes mellitus prevalenciájának növekedése egyre nagyobb terhet ró az egészségügyi ellátórendszerre. A gondozást a szakellátás végzi, ahol a betegek edukációja, ellenőrzése a gondozói team feladata. A magyar 1-es típusú diabeteses populáció döntő része napi többszöri vércukor-önellenőrzést végez és pennel adagolt inzulinterápiát alkalmaz. Ennek helyesen elsajátított és megvalósított módja a diabetes optimális kezelésének „sine qua non”-ja. Az önálló terápiavezetéshez elengedhetetlen, hogy a diabetes önmenedzselésének számos témakörében a betegek kellő ismeretekkel rendelkezzenek. A glikémiás kontroll felmérése napi többszöri vércukormérés, illetve folyamatos szöveti glükózmonitorizálás útján nyert adatok elemzése révén lehetséges. A glikémiás kontroll felmérésének részben a rövid, részben a hosszú távú szövődmények elkerülése és mérséklése érdekében van jelentősége. A diabeteskezelés célja a szövődmények elkerülésén túl a betegek számára kellően elfogadható életminőség biztosítása is.
Az inzulinkészítmények terén az elmúlt években rohamos fejlődésnek lehettünk tanúi. A gyógyszerfejlesztések nyitotta új lehetőségek mégsem párosulnak a terápiás mutatók kimagasló javulásával. Kiemelkedően fontos az e mögött húzódó okok feltérképezése, a tanulságok alapján az edukáció módszereinek újragondolása, betegeink javára. A jelen előadásban a glikémiás kontroll felmérésének lehetőségeit, illetve az inzulinterápia beállításának gyakori buktatóit tárgyaljuk. Ezeknek orvoslására gyakorlati megfontolásokat teszünk.
Ambulanciánkon gondozásunkban álló 20 random kiválasztott 1-es típusú cukorbetegen egy héten át tartó professzionális CGM- (ipro2, Medtronic) vizsgálatot végeztünk tájékozott beleegyezést követően. A vizsgálat során a fizikai aktivitás monitorozása érdekében a betegek párhuzamosan aktivitásmérő sportórát (Polar Vantage M) is viseltek. A szokványos eseménynaplózás (vércukor-önellenőrzés, étrend követése, inzulinadagolás) mellett lehetőség szerint az elfogyasztott ételekről fényképet készítettek, amelyet dietetikus bevonásával elemeztünk. A kapott szöveti glükózértékeket az alkalmazott inzulinkezeléssel és az elfogyasztott ételekkel vetettük össze, jelentős figyelmet fordítottunk az órából kinyert napi lépésszám- és szívfrekvencia-adatok párhuzamos értékelésére, vizsgáltuk továbbá az óra által rögzített különböző alvásfázisokban töltött idő hatását is. Fontos szempont volt a betegek szubjektív visszajelzése is, amelyet kérdőív formájában rögzítettünk.
Összességében elmondható, hogy a kapott szöveti cukorgörbék a korábban folyamatos glükózmonitorozásban nem részesülő betegeknél számos rejtett glikémiás eltérést hoztak a felszínre. A többszörös adatrögzítés révén mindezek okait könnyebben tudtuk magyarázni. A leggyakoribb hibaforrást a szénhidrát-zsír-fehérje fogyasztás megbecsülésének tévesztése, az ehhez helytelenül adagolt inzulin mennyisége, a mozgásmennyiség szubjektív megbecsülésének hibája, a rejtett hypoglykaemiák, a testsúlyra kalkulált inzulindózis, valamint a bázis-bólus arány nem megfelelő mértéke jelentette.
A glikémiás kontroll elégtelensége okainak részletes felkutatása a szénhidrátanyagcsere-státusz javításához vezető út első lépése. A javítás érdekében érdemes differenciálni a hibalehetőségeket a gondozói team tagjaitól és/vagy a betegtől függő tényezőkre. A terápia revíziója mellett az edukációs ismeretek újraértékelése, az edukációs stratégiák és a metodika optimalizálása elkerülhetetlen, amelyben edukátoraink szerepe elévülhetetlen.
Készült az MDT Novo Nordisk kutatási pályázat támogatásával.
Diabetologia Hungarica 2020; 28(Suppl.1): 92-93.